Végső búcsú Oláh Imrétől

2006. július 7-én, életének 64. évében váratlanul elhunyt Oláh Imre nyugalmazott címzetes igazgató. Egykori tanítványainak számos generációi, volt kollégái, városi és kisebbségi önkormányzati képviselők és mindenki, aki ismerte őt, döbbenten értesült a hírről: Ő nincs többé. Tragikus hirtelenséggel bekövetkezett halálát még sokáig nem tudjuk majd magunkban feldolgozni, hiányát nehezen viseljük. Oláh Imrének nagyon sok tisztelője van városunkban, közülük több százan július 14-i temetésén személyesen is lerótták kegyeletüket emléke előtt.

Őszinte megrendültségből, fájdalmas emlékezésből és hálás tiszteletből fonódott össze az a gazdag csend, amely koporsóját körülvette ezen a júliusi délutánon. A ravatalozó előtt némán várakozó emberekre a fák lombkoronáin át időnként erős fényt vetett a nyugat felé hanyatló nap; mint reménysugár a kétségbeesésben.

A gyászszertartást református liturgia szerint tartották. Csodaszép református énekek csendültek föl, és közös imák szóltak fel az éghez, amelyet reformátusok, katolikusok egyaránt buzgó áhítattal vettek az ajkukra.

Balogh Sándor református tiszteletes egyszerű, keresetlen szavakkal, mély, őszinte emberséggel, szívbe markolóan beszélt az elhunytról, a református közösség aktív tagjáról:

„Tízegynéhány esztendővel ezelőtt becsöngetett valaki a lelkészi hivatal, a parókia ajtajánál, a nevét sem tudtam. Úriember volt, gondosan öltözött és nehezen formázta a szavakat: Tiszteletes Úr, az elmúlt évtizedekben más eszmekör vonzásában éltem, de szeretnék visszatérni, és újra élni gyermekkorom világát, hitét, a zsoltárokat, a fehérre meszelt templomokat és szeretnék ebbe a gyülekezetbe járni. Higgye el, tiszteletes úr, minden vasárnap itt leszek. És attól kezdve minden vasárnap ott volt a templomban, és énekelte a zsoltárokat és imádkozott és olvasta a Bibliát. (…)

Hihetjük, vallhatjuk, mondhatjuk, ő ugyan néma marad már, nem nyitja ki a száját tanításra, szólásra, kedélyes beszélgetésre, de az Isten munkálkodik. Munkálkodik az ő eddig elmondott szavai és cselekedetei által és munkálkodik bennünk is. És munkálkodott már akkor, amikor 2000 esztendővel ezelőtt megváltotta őt, és munkálkodott akkor, amikor nékünk is e megváltás menekülését, reménységét, békességét kínálja.”

Grószné Krupp Erzsébet polgármester a város nevében búcsúzott az elhunyttól. Felvázolta életpályáját, munkásságát, méltatta szakmai erényeit, közéleti tevékenységét. E helyütt beszédének végét idézzük:

„Tisztelt gyászolók! Kedves barátaim!

Oláh Imre nyugalmazott címzetes igazgatót Pilisvörösvár Város Képviselőtestülete 2006. július 13-i ülésén a város saját halottjává nyilvánította, gondoskodva temetésének minden költségéről.

Csekély dolog ez ahhoz képest, amit ő tudott adni a városnak négy évtizednyi pedagógiai munkájával. Csak egy halovány gesztus a sorssal, az elmúlással való örök perlekedésben.

Oláh Imre emlékét nem egy díszes koszorú, nem egy kőbe vésett felirat, hanem a tanítványaiban bölcsességé érlelt gondolatai, erkölcsi példamutatása, egész életre szóló tanításai őrzik majd igazán.

Nemcsak a középiskolában és főként nem csak középiskolás fokon tanított. Hanem mindenütt és mindenkit. A műveltség, a kulturáltság, a tiszta gondolatok, a szabatos beszéd lételemei voltak. Mindig választékosan öltözködött, és mozdulatai is megfontoltak, elegánsak voltak. Viselkedéséhez illemtankönyvet lehetett volna igazítani. Valódi úriember, gentleman volt, akinek mindig élvezetes volt a társaságában lenni, szellemének bűvkörébe kerülni.

A humanista ember életkedve, a hívő ember alázata és az alkotó ember nyughatatlansága egyaránt jellemezték őt. Mindezen felül kedves és bölcs humora volt, amely nemcsak kellemes társalgóvá tette, de segítette őt a társadalmi és a magánéleti tragédiák elviselésében és túlélésében.

Egyszerű, szegény alföldi családból származott és tehetségével, szorgalmával nagyon magas megbecsülésre tett szert. Egész életében segítette ennek elérésében az az erkölcsi tartás, amit családjából hozott, és lelkében mindig erősen meglévő református hite. Szellemisége, hite, erkölcsisége, műveltségének varázsa továbbra is gazdagítani fog minket. Emlékét örökkön megőrizzük.

„Az életből úgy kell távozni, mint valami vendégségből: meg kell köszönni a házigazdának, s azzal pakolni” – írta Voltaire, a nagy francia filozófus. Oláh Imre így távozott közülünk. Talán csak néhány pillanat volt, míg elbúcsúzott a Házigazdától, akinek létét köszönhette, és elindult a nagy ismeretlenbe, ahonnan még nem tért vissza utazó.

Emlékeinkben most már mindig így marad meg: elegáns humanistaként, higgadt érvelőként, bölcsességét szétosztó pedagógusként.”

A búcsúzóbeszédek után vállra emelték a koporsót és a temetési menet elindult a frissen megásott sír felé. Amint Szent Mihály lova elindult, mintegy varázsütésre hűs szél kezdett fújni a temetőben, hogy elfújja a bánatot, s erős vágyakat és szándékkal frissítse fel elnehezült lelkünket…

Fogarasy Attila

(Vörösvári Újság 2006. július)